Magyar

Nemzeti Nyelvi Intézetek Európai Szövetsége (EFNIL)

7. Éves Konferencia, Dublin, 2009. november 4-6.

Dublini Nyilatkozat

a hivatalos nyelvek, valamint a regionális nyelvek és kisebbségi nyelvek közötti kapcsolatról Európában

1.      Európában a nyelvi valóság a különböző történelmi, társadalmi és politikai viszonyok miatt az egyes országok között jelentősen eltér. Az EFNIL tagjai mint az EU tagállamainak nemzeti és központi intézményei nyelvtudományi kutatások, státusz-/korpusztervezés, dokumentáció és a szakpolitika segítségével elkötelezetten támogatják saját hivatalos, standard nyelvüket/nyelveiket. Emellett az adott országban a nyelvhasználat fejlődésének és a nyelvi sokféleségnek a folyamatos nyomon követése is a feladatkörükhöz tartozik.

2.      A „kisebbségi nyelv” és a „regionális nyelv” kifejezésekhez gyakran ideológiai tartalmak társulnak, ugyanez igaz a „nemzeti nyelv”, a „hivatalos nyelv” és számos egyéb, az egyes nyelvek viszonyainak vagy státuszának meghatározására szolgáló elnevezés (pl. őshonos, autokton, etnikai, kevésbé használt, második hivatalos, nyelvjárási, területhez nem kötődő, domináns nyelv) esetében is. Önmagában az, hogy ilyen sok elnevezés használatos, is azt jelzi, hogy maguk a nyelvek, valamint a nyelv és a társadalom közötti viszony rendkívül összetett. Az EFNIL célja, hogy tájékoztató munkát végezzen ezeknek az elnevezéseknek a használatával kapcsolatban, és ösztönözze ezeknek a kifejezéseknek a hivatalos dokumentumokban és a nyelvi szakpolitikákban való elővigyázatos használatát.

3.      Az EFNIL szerint minden nyelv, így természetesen a kisebbségi nyelvek is ugyanolyan kulturális értékkel bírnak. Az EFNIL a tudáshoz és nyelvoktatáshoz való hozzáférés jogának kérdésében nem tesz különbséget autokton, bevándorló és kisebbségi nyelv között. Az EFNIL éppen ezért támogatja a lehető legtöbb nyelv iskolai tantervbe való beépítését, valamint arra hívja fel az állami hatóságokat, hogy proaktív megközelítéssel támogassák a kisebbségi migráns nyelvek iskolai tantervbe való beépítését és/vagy biztosítsanak lehetőséget arra, hogy az oktatáshoz a lehetőségekhez képest ezeken a nyelveken is hozzá lehessen férni.

4.      Azoknak a nyelvi csoportoknak, amelyek „anyaországukon” kívül élnek vagy nincs „anyaországuk”, megerősítést kell nyújtani (például az „anyaországgal” rendelkezők esetében kétoldalú megállapodások vagy a többi csoport esetében megfelelő jogszabályok formájában) arra nézve, hogy az ország, amelynek az állampolgárai közé tartoznak, tiszteletben tartja őket, és valóban figyelembe veszi a nyelvi jogokat. Ezek az intézkedések hozzájárulhatnak a nemzetközi viszonyok, cserekapcsolatok és kereskedelem fellendítéséhez.

5.      Egy adott állam polgárának jellemzően egy bizonyos nyelven kell tudni beszélni (ezt általában „nemzeti” vagy „hivatalos” nyelvnek nevezik). Azoknak, akik fel szeretnék venni az állampolgárságot, igazolniuk kell, hogy az adott nyelven megfelelő szintű nyelvtudással rendelkeznek. Néhány országban ez a kívánalom a több hivatalos nyelv egyikére vonatkozik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a többi autokton nyelvet – mint az ország alapvető nyelvét és kulturális örökségének részét – ne illetné tisztelet. Komoly aggodalomra ad okot, hogy néhány ilyen nyelv beszélőinek száma a közelmúltban hirtelen lecsökkent. Az EFNIL arra hívja fel az állami hatóságokat és a közvéleményt, hogy a nemzeti közösség minden tagjára nézve ismerje el a két- és többnyelvűséggel járó, az egész nemzeti közösséget érintő kognitív, társadalmi, sőt politikai és gazdasági előnyöket.

6.      Ma a legtöbb európai országban igen összetett nyelvi valósággal találkozunk, amely megbízható, friss statisztikák hiányában nem mindig szembeötlő. Mivel az EFNIL tiszteletben tartja az európai társadalmi pluralitás viszonyait és a társadalmi kohézió szükségességét, a szervezet elkötelezetten támogatja a polgárok soknyelvűségét, valamint a megbízható adatok és a szakterület legjobb gyakorlatainak összegyűjtését és terjesztését szolgáló, más európai szervezetekkel végzett közös munkát.